5. rész

Nagy nehezen felálltam és kinyitottam az ajtót.
- Szia! - köszön Bill félénken.
- Szia! - köszönök meglepetten.
- Te sírtál? - fogja meg az állam.
- Nem! - rántom el a fejem. Nem igazán haragszok rá, hanem inkább csalódott vagyok, amiért ezt eddig nem mondta meg, pedig lett volna rá alkalma.
- És beengedsz?
- Fáradj be. - válaszolom kimérten.
- Tehát - kezd bele feszülten - nem tartalak fel sokáig, csak... Míra én nagyon sajnálom! Ezt az egészet nem így akartam és... és... tényleg el szerettem volna elmondani, csak valahogy sosem sikerült! És ha már itt tartunk én... szeretlek!!! És Adrianat kidobtam!
- Bill, szerintem te félreértesz engem! Én nem haragszom rád, hiszen nem is jártunk és nincs jogom számon kérni azt, amit csinálsz, egyszerűen csak máshogy ismertelek meg! És csalódtam benned! De most jobb lesz, ha elmész!
- Jó - mondja csalódottan.
- És Bill! - szólok utána mikor már a kapunál van.
- Igen?
- Te nem szeretsz engem! Nem csillog a szemed! Szimplán csak lelkiismeret furdalásod van. - mondom majd szépen lassan becsukom az ajtót.
- De... ez nem igaz! - kiabálja utánam, majd visszajön, és mint az őrült elkezdi nyomni a csengőt.
- Parancsolsz? - nyitom ki az ajtót nyugodtságot színlelve.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! - kezd el kiabálni.
- Igen és mért nem? Ha szeretnél, akkor már rég kiraktad volna ezt az Adrianat vagy kit, és ha szeretnél, akkor nem hazudtál volna össze vissza! És ha szeretnél, akkor eljöttél volna a koncertre! - kiabálom vissza.
- Nem te mondtad, hogy nincs jogod számon kérni? Akkor most mégis mit csinálsz? Ha tudom, hogy ilyen nyávogós liba vagy, akkor utánad sem jövök, itt kéreted magad mikor pontosan tudom, hogy bolondulsz értem!
- Talán tényleg jobban tetted volna, ha ide sem jössz! És én nem bolondulok egy ilyen pöffeszkedő, beképzelt alakért!
- Melletted megmaradni... nem csodálom, hogy 8 évnél nem bírta apád sem tovább és elpatkolt! - mondja egy fokkal halkabban, de megvetően és mire észbe kapna, hogy valójában mit is mondott, egy hatalmasat lekeverek neki.
- Takarodj innen! - mondtam határozottan, kitessékelem az ajtón és becsapom utána.

Az elkövetkezendő két napban nem voltam hajlandó kimozdulni a lakásból, pedig Tom is próbálkozott, és meg akart győzni, hogy Bill csak mérgében mondta azt amit mondott, és Bill is próbált bocsánatot kéni, de őt be sem engedtem a lakásba.
Majd egyik reggel az a pasi csengetett, aki a jegyirodában állt Bill mellett.
- Jó napot. - köszönt.
- Jó napot. - én.
- Nos, én öhm... a fiúk, mármint a Tokio Hotel managere vagyok, David és egy szívességet szeretnék kérni öntől!
- Jöjjön beljebb!
- Billről lenne szó. - mondta várva a reakciómat.
- Na jó! Nem érdekel tehát ha most éppen magát küldte, akkor üzenem neki, hogy egyáltalán nem érdekelnek a zagyválásai, mert azt amit mondott azt vissza csinálni már nem tudja! És a részemről a téma itt le van zárva! Viszlát!

- Nah mit mondott? - kérdezi Davidet Bill izgatottan, már az ő lakásukon.
- Nem sok jót, ez a lány tényleg hajthatatlan, végig sem hallgatott! Egyszerűen elküldött, ja és azt üzeni, hogy nem érdekled, mert ezt vissza csinálni már nem tudod és ez őt tovább nem fogja érdekelni!
- De... én tényleg nagyon bánom, és rájöttem, hogy szeretem, mert ez a pár nap, amióta összevesztem vele, egyszerűen kikészít! Még soha nem éreztem ilyet!
- Akkor mért nem mondod meg neki? - kérdezi Tom - vagy most az egyszer hallgass rám, minek beszélsz? Ronts be és smárold le!

Véleményeteket ide várja az író: zsofimano@freemail.hu